A Éjszaka ura (1.)

 A férfi meg-megbicsakló lábbal menekült a raktérben felhalmozott konténerek között. Lépteinek zaja visszhangot vert a félhomályos helyiség magasan ívelő falai között. A fémes csengés összezavarhatott volna egy kevésbé tapasztalt vadászt, de aki a halálra vált embert üldözte különleges volt. Egy primarcha gyermeke. A Császár fiai közül a leghalálosabbnak a génjeit hordozta, maga volt az éjszaka sötétje, maga volt az árnyak közül előbukkanó rettenet és halál. És büszke volt rá.  

Éjkék páncélja beolvadt az árnyak közé, csupán a néhol felbukkanó vörös sávok törték meg a tökéletes álcát, de a légióra jellemző, mesteri lopakodás mellet ez úgyse sokat számított. 

Mélyet szippantott a levegőbe. Érezte a birodalmi bürokrata izzadságának szagát, a félelmének íze volt a nyelvén. Elvigyorodott a halálfejes astartes maszk alatt, aztán elrugaszkodott. 

A csarnok betontalaja berepedezett a landolás nyomán. A lény termete és súlya félelmetes erőt képviselt, úgy szállt alá, mint egy démon, nem volt benne semmi emberi. 

A férfi úgy torpant meg, mint aki betonfalnak ütközött. Hangtalanul, szó nélkül, könnyekkel hatalmasra tágult szürke szemeiben, rogyott térdre az Éjúr előtt. 

Arca falfehérré sápadt, néma imát tátogott a Császár felé. Csupán remegő ajkaival alakította a szavakat, mert hang nem bukott ki összeszorult torkából. 

- Nem véd meg - mondta az űrgárdista. - Sose tette. Még a saját gyermekei kínjaival se törődik, nem, hogy a magadfajta söpredékkel.  

A férfi könyörgően rázta a fejét, izzadt tincsei a szemei elé hullottak. A homlokán csorgó hideg verejték összekeveredett a könnyeivel.  

- Kérem - találta meg végre a hangját. - Kérem ne tegye...  

- Mindketten tudjuk, hogy megteszem - az astartes hangjából kihallatszott a szadista vigyor. - Meg foglak ölni. Lassan meg foglak nyúzni és te közbe könyörögni és üvölteni fogsz. A végén már azért, hogy öljelek meg.  

A férfi levegő után kapkodva zokogni kezdett és átkarolva magát összegömbölyödött a talajon, szorosan lehunyva a szemeit. Halkan újra és újra elismételte a könyörgést, hiába tudta, hogy teljesen feleslegesen teszi. 

Az Éjúr kiélvezte a hangokat, a zokogást, a kapkodó lélegzetet, a zakatoló, szinte ritmustalan szívdobogást, a verejték, könnyek és vizelet csípős illatát. Aztán lassan leguggolt áldozata mellé, megragadta az állát és finoman kényszerített, hogy ránézzen. Óvatos volt, még nem akarta eltörni egy csontját se. A férfi kinyitotta a szemét, homályos volt a könnyektől és a pániktól. Kétségbeesetten kaparászta az állát markoló fémkesztyűt, miközben az űrgárdista újra térdelő helyzetbe kényszerítette. 

- Könyörgöm - nyöszörgött levegő után kapkodva. - Bármit megteszek, csak ne ... 

- Először is mesélni fogsz nekem arról, amit ma találtál. - morogta az űrgárdista belé fojtva a szót. - Azokról az adatokról, amik az Ultragárdisták útvonalterveit mutatják. El fogod árulni, hogy hol találom őket...  

A férfi szemei, ha lehet még jobban elkerekedtek. Meg akarta rázni a fejét, de képtelen volt megmozdítani a könyörtelen szorításban.  

- Aaa...azt nem ... Nem lehet... - suttogta. - Aaaz árulás... 

- De te úgyis el fogod mondani, mindketten tudjuk, hogy el fogom érni. - mormogta az astartes. - Könnyítsd meg magadnak. Ha most elmondasz nekem mindent, amit tudni akarok, akkor az is lehet, hogy nem esik bajod - a sisak alatt olyan mosoly terült szét az arcán, hogy biztos volt benne, a kezei közt vergődő férfi elájulna a láttán.  

- Haa...tudom, hogy haa... Hazudik - dadogta, összeszedve az utolsó morzsa bátorságát is.  

- Persze, hogy hazudok - felelte az Éjúr és halkan felnevetett. A voxon keresztül hátborzongatóan rideg volt a hangja. - Mindenképp megöllek. A kérdés inkább az, hogy mennyit fogsz könyörögni előtte. 

A férfi reszketni kezdett, a fogai összekoccantak, de aztán a vadász rászorította páncélozott tenyerét az arcára, befogva vele az orrát és a száját is, teljesen elvágva a levegő útját.  

A szerencsétlen ember teste megfeszült, újra feszegetni kezdte az őt csapdába ejtő lény ujjait, de semmi esélye nem volt. Mikor rángatózni kezdett az oxigénhiánytól az astartes elengedte. A férfi fuldokolva esett össze, köhögve, hörögve kapkodta a levegőt. 

- Ne gondold, hogy ilyen könnyű halált kapsz... Legalábbis egyelőre biztosan nem. Most beszélj vagy megismételhetjük még párszor. Hallom a szívverésed, nem fogom hagyni, hogy meghalj.  

- Neee... - hörögte a férfi. - Nem ...nem tehet... 

Az Éjúr torkon ragadta, lehelet finoman rászorított és álló helyzetbe emelte az embert, aki némán tátogva próbált levegőhöz jutni, a lábaival kétségbeesetten rugdosta a talajt, ujjaival a páncélt kaparta. A szemeiben halálfélelem és néma könyörgés.  

Újra hagyta összeesni, amikor már az eszméletvesztés határán állt. Most tovább tartott neki, mire újra viszonylagosan normalizálta a légzését. 

- Újra megkérdezem - az övén lógó tokból előhúzott egy kést, a penge egy ember számára rövidkardnak is megfelelt volna, de egy űrgárdistának csupán egy kés volt.  

A férfi megpróbált elkúszni. Az Éjúr a lábainál fogva visszarántotta magához.  

Amikor a penge a férfi arcához ért és sekély vágást ejtett rajta, az dadogva, remegő hangon beszélni kezdett.  

Elmondta, hogyan lehet észrevétlenül bejutni az irodájába, a belépési kódokat a számítógéphez és a fájlokhoz. Még azt is hol talál üres adatlemezeket a mentéshez. 

Az Éjúr figyelmesen hallgatta, amíg a férfi beszélt nem tett semmit.  

Amikor a hivatalnoknak már nem maradt semmi mondanivalója... Akkor kezdett el sikoltozni és nagyon sokáig nem hagyta abba.