Csillagpor

 Lassan lépkedek a hídon. Csupán derengő fényt ad az aláhullott por, más nem óv a ködként körém telepedő sötétségtől. Óvatos vagyok, nem hagyhatom, hogy akárcsak egy keveset is lesöpörjek a keskeny járatról. A sötétség mohón falná el a fényét és ha megtehetné engem is megfojtana. Ennyi védelmem maradt, a keskeny üveghíd és a ráhullott csillagpor.  

Szorosan ölelem át magam, hogy ne remegjek. Lépés lépés után. Nem nézek bele a sötétségbe... Rettegek, hogy visszanézne rám.  

Elérek a veszélyes részhez. Itt alig - alig van egy vékony rétegnyi a fényből. A suttogás felerősödik, disszonáns hangok zúgnak a nem létező viharban. Hallom az orkán üvöltését, de a szél nem ér el hozzám. Mélyeket lélegzem, erőszakkal csillapítom dübörgő szívverésem. A sötét vihar hangjai egyre erősebbek, de én nem hiszek bennük, nem léteznek...  

Ugye nem léteznek? 

Összeszorítom a fogam. Csak a hidat nézem és a felületet vékonyan beborító csillagport. A hit ugyanolyan fontos, mint a fény. A kettő csak együtt tudja visszatartani a sötétséget.  

De amíg hiszem, hogy megvéd, addig nem érhetnek el! 

A nem létező szörnyek nem falhatnak fel... 

Egy repedés. Döbbenten meredek rá. Előző nap még nem volt itt. A szívemben mardosó iszonyat támad. Látom, ahogy a sérülés reagál a félelmemre és terjedni kezd. Szerte ágazik, felém ágaskodik.  

Akaratlanul visszalépek egyet. A csillagpor utat talál a résben és peregni kezd. Lefelé, bele a végtelen sötétségbe.  

A rettegésem megsokszorozódik. 

Ez nem történik meg...  

Nem félhetek! Megérzi a félelmet... Ő aki nem létezik... Megérzi... 

Lassan lélegzem, de a szememet könnyek futják el. A repedés egyre csak terjed. A csillagpor tovább pereg, mint egy órában a homokszemek.  

Hátrálni kezdek. Egy óvatos kacs kinyúl a sötét ködből és tapogatózni kezd. 

Ne fordulj el! 

Felém indul, először bizonytalanul, mint egy kamasz az első csóknál. Aztán egyre magabiztosabban, mintha tudná, hogy ott vagyok. 

Mintha Ő elhinné, hogy én létezem.