Az igazság
Konrad úgy futott végig az alig talpnyi vastag sziklaperemen, mintha biztos ösvény volna, mállott a súlya alatt, de hiába hullottak ökölnyi kődarabok a mélybe, nem foglalkozott vele.
Sietnie kellett!
Az átkozott látomások persze most sem segítettek, csupán sosem szűnő fejfájását erősítették. Azt nem mutatták meg soha, amire szüksége lett volna. Így hát kizárta a fájdalmat, ahogy mindig is tette.
Egy hasadékhoz érkezett, átugrott a következő kiszögellésre, vörös köpenye lobogott mögötte, mintha szárnyai volnának.
A semmiből üvöltés vert visszhangot a sziklák között. Harci kiáltás volt, nem fájdalmat tükrözött, hanem elszántságot. A Nostromo urának szívében valami okból mégis bele nyilallt valami félelmetes érzés. A tudat, hogy ha nem ér oda időben, abból a hangból könnyedén lehet egy haldokló sikolya is. Ez nem volt tiszta kép, mint a többi halál, amit látni szokott, inkább csak afféle megérzés. Egy fagyos csók a tarkóján, amitől felállnak az apró pihék és libabőrös lesz. De Konrad hallgatott rá. Tudta, hogy igazat súg.
Nem volt hajlandó elfogadni, hogy ez bekövetkezhet, így még nagyobb sebességre ösztökélte a testét. Izmai és inai megfeszültek, érezte az igénybevételt, elmosódott foltként szinte repülni látszott.
Leugrott a peremről, zuhanás közben előrántotta a tőrjeit. Kivégezte a két génmódosított katonát, akik a barlang bejáratát őrizték. Harc hangjai szűrődtek ki odabentről. Vérpermet hullott rá az elmetszett torkokból, de soha nem foglalkozott efféle kellemetlenségekkel. Másodperc törtrésze alatt már bent is volt az alagútrendszerben. Úgy gyilkolta le az útjába kerülő ellenséget, mintha füvet kaszálna. Nem jelentettek kihívást a primarcha számára.
Nem tudta mi lehetett az igazi probléma és hogy lehettek ezek még életben, de ráért később foglalkozni ezekkel a részletekkel.
Most sietnie kellett!
Úgy hasított belé a veszélyérzet és a tudás, hogy csapdába csalták, mint egy villámcsapás. Megpördült, de már nem juthatott ki. A gyorsaságával csak nagyon kevés élőlény tudta volna felvenni a versenyt ebben a világegyetemben, de a lezáródó ajtó úgy csapódott le, hogy esélye sem volt.
Nem rémült meg. A Nostromón az Éjjeli rém maga volt az árnyakba öltöztetett rettenet. Sokkal több kellett egy lezárt sötét alagútnál, ahhoz, hogy egyáltalán érzelmeket váltson ki belőle.
Katonák özönlöttek be az előtte lévő három elágazás mindegyikéből. Mint a hangyák.
Nem ez aggasztotta. Hanem a kérdés.
Mégis hol van a fivére?
Közéjük rontott. Még csak bujkálni se kényszerült. Nem vetette be a szokásos taktikáit. Csak kaszabolta őket.
Rálőttek.
Magvas lövedék.
A festék és a társaik odaszáradt vére volt csupán, ami lepattogzott a primarcha páncéljáról.
Eltaposta őket.
Rovarok voltak a talpa alatt.
De mégis hol van a fivére?
A fejfájás erősödött. És az érzés. A folytonos sürgetés. Az ereiben dobolt. Ritmust adott a mozdulataihoz.
Sietnie kell. SIETNIE KELL!
Mint egy rotor, ami bedarálja a közé került apró állatokat, úgy pörgött a katonák között. Lemészárolta őket. Éjkék páncélját vörösre festette ragacsos, fémes illatú vérük. Nagyobb volt a vastartalma, mint egy átlagos emberének.
De hiszen innen hallotta a kiáltást. Itt kell lennie. Valahol itt...
De hol? Hol van?
Már rég nem hallotta a küzdelem hangját. Túlságosan rég.
Sietnie kell!
Egy kör alakú terembe érkezett. Valamiféle aréna lehetett.
Az ajtó ismét gyorsabb volt mögötte, pedig most már számított rá.
Mégis itt ragadt.
A barlang közepén állva, mozdulatlanul várt rá valami.
Hatalmas volt. Majd egy fejjel a három métert meghaladó primarcha fölé magasodott.
Nem volt ember. Bár kétségkívül emberi génkészletet használtak alapnak. De míg ő, a fivérei és az astarteseik... a fiaik... csupán részletekben és termetben tértek el a faj átlagos egyedeitől, addig ez a valami úgy festett, mint valami ősi terrai legendából előmászott szörnyeteg. Talán Küklopsznak nevezték őket. Bár ezt a gúnynevet hallotta már alkalmazni Magnus fivérére is, de ezt a valamit olyan sértés lett volna hozzá hasonlítani, mint egy nostromói árnycsótányt egy terrai tigrishez. Bár nem kedvelte igazán a beképzelt varázslót, aki mindig mindent JOBBAN tudott, de mégiscsak a fivére volt.
A valami megindult felé. Teljesen meztelen volt és az agresszivitás szinte sugárzott belőle. Ölni akart. Angron testvére jutott eszébe. Angron ugyanúgy szenvedett, mint ő maga, csak őt a látomások fájdalmas képei helyett a düh és azok a mocskos beültetések kötötték gúzsba. Konrad úgy látta Angront örökös kínra ítélték, amit csak mások büntetése enyhíthetett kissé. Nem volt képes elítélni fivérét az örökös harc után való epekedéséért. De ő maga viszont soha nem azért büntetett, mert élvezte volna a harcot, a kínzást, a gyilkosságot.
Konrad nem akart mást csak igazságot.
De vajon létezik egyáltalán? Minél többet látott a világegyetemből annál kevesebb hite maradt.
Segíteni akart az apjának beteljesíteni az álmát, de a siker reménye lassan kiveszett a lelkéből.
Ahogy a testvérei intézik a dolgokat, úgy fenttarthatatlan egy egységes Birodalom.
Ellibbent a lény elől. Bevitt egy ütést a csípőjére, kissé kimozdítva az egyensúlyából. Aztán eltáncolt a felé csapó ököl elől. Gyorsabb volt a küklopsznál, erre pár másodperc után már sikerült rájönnie. A két tőrrel, amik eddig könnyedén átvágták a rátámadó katonák páncélját, a csuklóra sújtott. Le akarta csapni a lény kezét.
Döbbenetére a penge csupán végig karistolta a szürke bőrfelületet és lecsúszott róla.
Hátrálni kényszerült.
Egy ugrással sikerült az ellenfele mögé kerülnie. Teljes erejét beleadva mindkét pengét beledöfte a hátába.
Legalábbis megpróbálta. De szinte visszapattant róla. Majdhogynem tántorgott. Legalább egy másodpercbe telt visszanyerni az egyensúlyát. Semmi sérülést nem okozott a lénynek. Ami most újra szemben állt vele. Egyetlen, sárgásan izzó szeméből iszonyatos düh sugárzott.
Újra felé indult.
Konrad könnyedén tért ki előle. Gyorsabb volt. Igen. Sokkal gyorsabb. De mit számít, ha nem tudja megsebezni se?
Ki kell jutnia innen. Ez a lény nem számít. A győzelem sem számít. Csak a cél.
Az igazság. És a fivére.
Sietnie kell!
Meg kell találnia a fivérét!
Ha ő is valami hasonlóval küzd...
Mert Ő nem fogja feladni. Nem fog elfutni. Akkor se, ha vesztésre áll. Akkor se, ha meghalna. Mert neki a győzelem minden. Neki a tökéletes harc, a tökéletes taktika a lételeme. A büszkesége fogja a halálba vinni egyszer...
Nem győzhetsz le pusztán harccal valamit, amit nem tudsz megkarcolni se. A visszavonulás is taktika. Tudnod kell, mikor kell feladni. Hogy aztán legközelebb újra harcolhass.
Konrad körbe-körbe táncolt a lezárt arénában. A falakat és a plafont szemlélte, keresve a legapróbb lehetőséget, ami kijuttathatja innét.
A sötétség szinte teljes volt, csupán halvány derengés szűrődött be. De ez mit sem számított az Éjjeli rémnek, aki a Nostromo örök sötétségében nőtt fel. A szeme könnyedén alkalmazkodott a leggyengébb fényviszonyokhoz is.
Volt egy folt fent a magasban, ami simább felületűnek tűnt, mint a körülötte lévő rücskös sziklafal. Egy szellőző nyílás lezárt fedele.
Felugrott a falra és páncélkesztyűjét a kövezetbe vájva mászni kezdett fölfelé. A küklopsz a falnak rontott és megpróbálta elkapni, lerántani. Felugrott, hogy elérje a primarchát.
Konrad maga is elrugaszkodott, beledöfve fémkarmait a terem mennyezetébe. Kitépte a helyéből a fémfedelet és bepréselte magát a nyílásba. Szűkös volt, de nagy nehezen befért. Mászni kezdett.
Lentről hallotta a lény őrülettel átitatott dühödt üvöltését, ami halált ígért.
Konradot nem hatotta meg. Maga mögött hagyta. Nem foglalkozott vele.
Hiszen...
Sietnie kell!
Meg kell találnia a fivérét!
Idebent már nem segített a látása. A sötétség teljesen körülvette.
Vértezetének kiálló fémtüskéi karistolták az akna falait, árkokat marva a felületbe. Pokolian hangos volt a szűk térben. Érzékeny hallását bántotta a visszhang és kissé a tájékozódását is zavarta.
Kizárta a kellemetlenséget.
De ez csupán apróság volt. Tovább mászott.
Végre megérezte az illatát.
Semmivel se összetéveszthető, elemien vonzó.
Nem csoda, hogy bármelyik ember vagy astartes szinte darabokra hullik a jelenlétében. Azt akarja, hogy ez a lény szeresse és legalább a figyelmének apró töredékét neki szentelje.
Még a testvéreire is hatással van. Keresik a társaságát, akarják a barátságát.
Nem úgy, mint Konrádét. Őt inkább mindegyikük elkerülné.
Persze ezen nem lepődött meg. Nem is vágyta különösebben a társaságukat.
Túlságosan is élénken éltek a fejében a haláluk képei. Ha csak távoli a kapcsolat. Ha nem olyan erős a kötelék, talán kevésbé lesz fájdalmas az elvesztésük.
Már ha előbb következne be a haláluk, mint a sajátja.
Az idő képlékeny, zavaros. Bizonytalan utakra vezet. A képek legtöbbször tiszták, de a mikor... Az az igazi talány.
Fulgrim halálát viszont soha nem látta. Nem tudta milyen sors vár gyönyörű fivérére. Csupán egy árnyékot látott olykor-olykor felbukkanni. Egy kígyószerű démoni látomást, ami megkeserítette a Főnix elbűvölő illatát.
Most is volt benne valami zavaros. De nem az a hányingerkeltő idegenség. Most mintha tollak illata csellengett volna a levegőben.
Konrad nem tudta mire vélni ezt. De mivel nem volt tiszta képe mi fog történni a testvérével aggodalommal tekintett a jövőbe. Hiszen így Fulgrim halála bármilyen formában bekövetkezhetett... És bármikor.
Éppen ezért...
Sietnie kell!
Közvetlen alatta volt egy csapóajtó, pont olyan, mint amin keresztül bemászott.
Halkan nyitotta ki és mint egy pók, úgy tapadt a sziklafelületre, miután kipréselte magát a nyíláson.
Hasonló aréna terült el alatta, mint ahonnét meglépett, de itt több volt a fény és ez teljesen üres volt...
Se katonák, se szörnyeteg, ami meg akarná ölni... Se Fulgrim.
Pedig itt volt. Még mindig érezte az illatát.
A dobolás a vérében egyre sürgetőbbé vált.
Sietnie kell!
Szíve már-már olyan ütemet vert, hogy az zavarba ejtette a primarchát. Mintha... Félne?
Pedig ő nem félt. Az Éjjeli Rém nem fél. Tőle fél mindenki más.
De sietnie kell!
Egy tizedmásodpercre lehunyta a szemét.
Nem fél. Hiszen mitől félne. A halál máskor, sokkal borzasztóbban jön majd el érte.
Féltett. Fulgrimot féltette. A veszteségtől félt és a bűntudattól. Attól, hogy ha elbukik és a fivére meghal, neki... a legutáltabb testvérnek kell elmondania mindegyiküknek, hogy a legtökéletesebb és egyik legkedveltebb fivérük miatta halt meg. Mert képtelen volt időben segíteni neki.
Hórusz szemébe kell néznie...
Látta őt másként, mint a kedves diplomata és a mindig bölcs nagytestvér. Látta gyilkos démonként, vörösen izzó fényben ragyogva.
Nem akarta magara vonni ezt a haragot.
Megrázta a fejét kizárva belőle Hórusz jövőjének képeit és visszakényszerítette tudtát a jelenbe.
Fulgrim!
Ha Fulgrim meghalna, akkor az akár még az ő halálának látomását is megváltoztathatja...
Vagy ezért teszi?
Ezért küld a tulajdon apja bérgyilkost rá?
Fulgrimért?
Ez lenne az igazság?
Követnie kell az illatát. Az alapján meg fogja találni.
Meg fogja menteni...
Leugrott a talajra, felverve a port maga körül. Az rátapadt vértől iszamós páncéljára és vörös köpenyére, szürkére festve, igazi árnnyá változtatva a primarchát.
Futni kezdett az üres alagútban, ahonnét a fivérét érezte. De nem látott és nem hallott semmit.
Se ellenséget, se barátot.
Sietnie kell!
Frusztráltan nagyobb sebességre váltott.
Mégis hol a pokolban van a fivére?
Valami nyugodt tempóban felé sétált a folyosón. Valami, ami pontosan úgy festett, mint a fivére.
Csak éppen nem az a fivére, akit keresett.
Megtorpant.
- Mit keresel itt? - kérdezte mereven, döbbenten állva.
A fehér szárnyaknak akkora volt a fesztávolsága, hogy súrolták a falakat. A valamiféle belső aranyfénytől ragyogó primarcha kimért tempóban, különös mosollyal az arcán felé közeledett.
Konrad lassan hátrálni kezdett előle. Érezte, ahogy igazi félelem horgad fel benne. Nem tudta mitől fél. De valami elemi rettegés izzott fel a tudtában. Zsibbadtan emelte maga elé a pengéket.
- Sanguinus...? - rekedt suttogás hagyta csak el elkékült, véres, poros ajkait.
- Kedves Konrad - szélesedett ki a Vérangyalok primarchájának mosolya. - Hát meg se ölelsz, drága kis öcsém?
- Én... Én... - dadogta az Éjszaki Vadász.
- Ne menekülj. Mégis hova futnál? Csapdába estél.
- Csapdába? - kérdezett vissza. Megrázta a fejét. Kissé kitisztult a tudata. Mégis mi a folyik itt? Sanguinus a legtiszteletreméltóbb és legcsodálatosabb testvére...
Mikor először látta holtan heverni... Konrad sírt a vérrel bemocskolt angyal láttán. Sírt a véget nem érő fájdalom miatt, amit ennek a megismételhetetlen csodának a bukása miatt érzett.
De ez a valami, ami megtévesztésig hasonlít a fivérére nem csodának tűnt.
- Most meg fogsz halni Konrad. Nem a bérgyilkos által, akit apánk küld, hanem itt és most. Az én kezemtől. Áruló!
- Áruló... - suttogta vissza a szót.
Még nem, még nem áruló. Lehet, hogy azzá válik. De most csak...
És ha hagyná?
Kíváncsiság söpörte el a félelmet. Mi lenne, ha hagyná, hogy Sanguinus megölje?
A látomásoknak határozták meg eddigi döntéseit. A halálok képei utat mutattak neki. De vajon mi lenne, ha ellenszegül nekik?
A sürgetés a vérében ismét dobolni kezdett, talán még erősebben, mint eddig.
Sietnie kell!
Fulgrim!
- Hol van Fulgrim? - tette fel a kérdést az angyalnak, zsibbadt elméje éledezni kezdett a fivére gondolatára. - Mit tettél vele?
Nem hátrált tovább. Inkább lépett egyet felé.
- Ő még rosszabb, mint te. Ő is halált érdemel. Utánad ő következik. Aztán sorban az összes áruló.
Konrad lassan pislogott.
- Te nem a fivérem vagy - mondta halkan.
Oldalt felugrott a falra, úgy érkezve, hogy rátaposson a lény jobb szárnyára. Csizmája véres, poros nyomot hagyott. Most sajnálta, hogy villámkarmok nincsenek rajta. Még mindig javítás alatt álltak az előző ütközetben szerzett sérülése miatt.
Kénytelen volt beérni a két tőrrel.
Sanguinus ellen...
Ez NEM Sanguinus!
A másik szárny az arcába csapódott. A tollak egyszerre voltak végtelenül puhák és kőkemények.
Konrad a falnak zuhant. A páncélja csattant a köveken. Azonnal talpra ugrott és elhajolt az arca felé száguldó páncélököl elől.
- Konrad csak, hogy tudd. Meg lehetne menteni. Mindannyiunkat. Téged is. És mégis... mind el fogunk bukni. Vele együtt. Ő zuhan a legmélyebbre attól, aki Most.
- Apánk...? - csúszott ki a száján a kérdés, miközben a szűk folyosó hátrálva igyekezett megvágni ellenfelét, kiperdülve és félreugorva minden egyes szárny és ökölcsapás elől.
Nem tudtak egymáshoz érni. A küzdelem stagnált. Konrad nem akarta közelebb engedni a lényt, azt pedig akadályozta a termete a mozgásban. Ezen a szűk terepen hátrányt jelentettek a szárnyai.
- Apánk - mosolyodott el újra. Arany fürtjei a szeme elé hullottak. Keserű szomorúság lángolt bennük. - Elbukik.
Gyönyörű volt. Nem evilági.
Véget nem érő fájdalom...hófehér angyalszárnyakon.
Konrad ismét megborzongott. A hideg zsibbadás a tarkóján, a szíve egyre gyorsabb dobogása... A félelem újra felhorgadt.
Nem értette...
Mégis mitől fél?
Ismét hátrált.
Az arénában találta magát.
Pedig nem haladhattak ennyit. Sokkal többet futott a folyosón miközben Fulgrimot követte... Vagy a hely változott vagy az ő tér és idő érzékelését zavarta meg valami súlyosan.
Vagy nem csak azt ...
Valami hatással van a tudatára.
Hiszen Sanguinus nem lehet itt. És ha Fulgrim itt lenne már megtalálta volna.
Újra megrázta a fejét. Fekete, kócos, ellenségei vérétől összetapadt fürtje röpködtek sápadt arca előtt.
Olyan éles kontrasztot alkotott a felé közelítő gyönyörű teremtménnyel, hogy még neki is belesajdult a szíve.
Valami azt suttogta a tudtatába, hogy csak meg kéne halnia. Azzal megmenthetné őket.
Megmenthetné az Apjuk álmát.
Elhozhatná az igazságot.
- Konrad! Tudom, hogy te is segíteni akarsz rajtuk! Te is az igazságot kutatod! Fent maradhat -e az Emberiség Birodalma? És ha igen mi az ára? - az angyal a levegőbe röppent.
Itt már előnyére vált az előbbi hátrány.
Veszíteni fog. Sanguinus talán a legjobb közöttük. A leggyorsabb, legprofibb harcos.
Fulgrim is gyors, gyorsabb talán mindegyiküknél. És Russ kitartásával vagy az Oroszlán büszkeségével se menne szívesen szembe... De Sanguinus. Ő tényleg lenyűgöző. Ő ötvözi azt, ami egy tökéletes harcos jellemez.
Konrad szinte rajongott érte.
Az IGAZI Sanguinusért!
Mert EZ itt nem lehet Ő!
- Mondd el! - kiáltott neki az Éjjeli Rém. - Mondd el mi az ára!
- Az életünk - suttogta az angyal mindent betöltő hangon, ami a lélekig szól.
És még primarcha szemmel is alig követhető sebességgel zuhanni kezdett a fivére felé.
Konrad megpróbált kitérni előle.
Az egyik szárny eltalálta. Métereket repült hátra, de sikerült egy pördüléssel guggolásba érkeznie. A földön kuporogva, a pengéket keresztben maga előtt tartva várta a következő támadást.
Nem kellett sokat várnia.
Konrad elég gyors és mozgékony volt hozzá, hogy kitérjen az ezt követő légi támadások sora elől, de ahhoz már nem, hogy akár megkarcolja az ellenfelét.
Úgy keringtek egymás körül, mintha valamiféle bizarr táncot járnának.
Konrad nem akarta ezt a harcot. Hozzá sem akart érni az angyalhoz.
Úgy érezte megégetné.
Hiába próbálta üvöltve tudatosítani...
EZ NEM A FIVÉRE... EZ NEM SANGUINUS!
Mégse volt képes rá, hogy ne annak lássa.
- Küzdj! - süvöltötte felé a lény. - Harcolj az igazságért Konrad!
- De ebben nincs igazság - suttogta a primarcha. - Nincs benne semmi igazság, hogy ellened kell harcolnom! Miért nem az a fattyú Oroszlán van itt, vagy az átkozott Holló? Miért te?
- Mert az én halálom fáj a legjobban - felelte a lény és nekicsapódott a döbbent Éjszakai Vadásznak.
Konrad mindkét pengét markolatig merítette az angyal csupasz nyakába, közvetlen az áll vonala alatt, aztán szétrántotta a tőröket, szinte lefejezve áldozatát.
A vér magasra fröccsent és még pulzálva beborította a Nostromó urát.
Tömény illata megtöltötte a tüdejét. Szinte fulladozott tőle, annyira szívszorítóan édes volt.
Sanguinus tántorgott pár lépést hátra, aztán tompa puffanással elterült a porban.
A fehér szárnyakra finom szürke homok szitált, megült a vérfoltokon. Beszennyezte a tiszta arany ragyogást, ami lassan pislákolva hunyt ki, ahogy az élet a lüktető vérrel együtt eltávozott az angyal testéből.
Konrad térdre rogyott a holtest előtt. A pupilláit majdnem teljesen kitöltő fekete szemeit könnyek árnya futotta el.
Sanguinus...
Mi az igazság?
- Konrad - hallott egy kiáltást a folyosóról. - Konrad! Merre vagy testvér?
Fulgrim!
A primarcha nagy nehezen felállt.
A Főnix száguldó szélvészként jelent meg az arénában. Aztán döbbenten tátogva torpant meg a jelenet láttán.
Konrad nem bírt megszólalni. Végtelen fájdalommal az arcán, mozdulatlanul állt az angyal holteste mellett.
A fivére... A lény...
Mi az igazság?
...vére csöpögött róla. Szinte teljesen beborította a primarchát.
Az illata elviselhetetlen volt.
- Nem ő az! - mondta Fulgrim határozottan. - Gyere!
Konrad nem mozdult. Hiszen ő tudta... Igaz?
Tudta, hogy ez nem Sanguinus!
De mégis volt benne valami szörnyű igazság...
- Nekem Ferrussal... Valamivel harcoltam, ami olyan volt, mint Ferrus. De nem ő volt. Hidd el Konrad! Nem ölted meg Sanguinust.
- Tudom - törte meg végre a csendet, alig hallható rekedt suttogással.
Fulgrim odalépett hozzá. Sötétciklámen köpenyébe burkolta finom mintákkal borított páncélkesztyűs kezét és megfogta a testvéréjét, aki még mindig a két tőrt szorongatta.
Elővett egy fehér kendőt és végtelen gyengédséggel letörölgette a vér egy részét Konrad arcáról. Amikor rájött, hogy lehetetlenre vállalkozott ledobta a tönkrement anyagot a lény holteste mellé és elindult a kijárat felé.
A Főnix lassan, kézen fogva kivezette a barlangrendszerből az Éjszaki Vadászt. Egyikük se szólt egy szót se.
Mindketten olyan harcot vívtak meg, ami nem a testüket tépázta meg.
A lelkükön ejtett sebet.
S bár Konradnak nem úgy tűnt, hogy Fulgrimot különösebben megviselte volna a küzdelem, újra látott egy árnyat keringeni a fivére körül. Félelem markolt a szívébe a láttán. Mert az az árny suttogott valamit.
Azt suttogta, hogy a harc, amit az egyikük vívott meg fog történni. És Konrad tudta, hogy nem az ő harca az. Hiszen Sanguinus nem az ő keze által hal szörnyű halált...
Akkor viszont...
Fulgrim öli meg Ferrust?
Az árny halkan felkacagott és azt suttogta, hogy ez az igazság.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése