Az Éjszaka ura (2.)

 Rientel páncélja halkan koppant a padlón, amikor féltérdre ereszkedett a primarchája előtt, mélybordó köpenye vértócsaként terült szét körülötte. Bár jobban mondva inkább a primarchája mögött volt, Curze ugyanis látványosan nem vett tudomást a teremben tartózkodó fiáról. Helyette a vérrel összemázolt falat tanulmányozta. Az astartes nem tudta kitől származik, merthogy, egyetlen holttestet sem látott a félhomályos helyiségben. Persze, ez nem jelentette azt, hogy nem is volt bent egy sem. Voltak olyan pontjai Curze szobájának, amik annyira sötét árnyak között rejtőztek, hogy még az űrgárdista felfokozott, sötétséghez szokott szemei sem láthattak át rajtuk. Persze Curze ott is látott... Az Éjszakai Vadász mindent látott.  

Rientel nem mozdult meg és nem adott ki hangot. Igyekezett minél halkabban és lassabban lélegezni. Nem viselte a sisakját, az tiszteletlenség és gyávaság lenne a primarcha szentéjében. Páncélkesztyűs öklében lazán tartotta az adatlemezt, amit az éjjel meggyilkolt férfi irodájából szerzett. Valóban meg volt rajta minden, amit a primarcha mondott és kért tőle. Az Ultragárdisták útvonalterve, a hajók technikai és legénységre vonatkozó adatai és az egyik útjukba eső gyárvilág védelmének kezdetleges tervei.  

Az Éjúr büszke volt magára, amiért mindezt megszerezte, de a feszültsége minden másodperccel exponenciálisan növekedett, amit Curze jelenlétében kellett eltöltenie. Tisztelte a primarchát. De nem szeretett vele egy légtérben tartózkodni. Kényelmetlen volt... Kellemetlen. Szinte... Félelmetes? 

Az űrgárdisták nem félnek. Gulliman, Curze testvére, az Ultragárdisták primarchája  is kijelentette. Bár ezt az elméletet Rientel határozottan tesztelni szerette volna egy Ultrán. És valószínűleg lesz is rá lehetősége. 

De mindent egybevetve, ha képes lett volna a félelemre, Rientel valószínűleg rettegett volna az apjától. El sem tudta képzelni, mit érezhet egy halandó a primarcha jelenlétében.  

Elhessegette a gondolatot. Jól teljesített, Curze nem fogja megbüntetni. Annak nem lenne semmi értelme. De egy icipicit megrándult. Génapjuk nem különösebben tolerálta, ha hibáztak és Rientel pontosan tudta, hogy mire képes az Éjszaki Vadász. 

A hamis Császár Igaz fia végre megfordult. Sötéten villogó kegyetlen szemei az astartes arcát fürkészték. Rientel hirtelen magán érezte Curze figyelmének teljes súlyát. Majdnem megremegett. Kényszerítette magát, hogy továbbra is ugyanabban a ritmusban lélegezzen, mint eddig. Remélte, hogy a primarcha nem látja a gondolatait. A látomásai ellenére, amiről mindannyian tudtak, sose voltak biztosak benne, hogy képes e rá, de titokban, valószínűleg mindannyian remélték, hogy nem.  

- Jelentést - szólalt meg halk, hideg hangon az éjszaka királya. 

- Megszereztem a kért adatokat, uram - felelte a férfi egyszerűen, mereven egy pontot nézett apja páncélján és a primarcha felé nyújtotta az adatlemezt, nem nézett a szemébe... Nem akart. 

Konrad Curze egyetlen ugrásszerű lépéssel szelte át a köztük lévő távolságot és kikapta a még mindig térdelő űrgárdista kezéből a tárgyat. 

- Gyors és hatékony voltál. Elégedett vagyok - futott át egy mosoly árnyéka sápadt, beesett arcán. - Most menj és küldd be Sevetariont. 

- Igen is, felség - hajtott fejet Rientel, majd amilyen gyorsan csak lehet, úgy, hogy még ne tűnjön menekülésnek, elhagyta a szobát.  

Nem lepődött meg rajta, hogy az Éjurak első kapitánya az ajtó előtt várt.  

- Hívat - mondta egyszerűen a légiós testvérének. 

Sevetar csak bólintott egyet és hideg, kifejezéstelen vonásokat varázsolva sápatag, hegekkel tarkított arcára belépett a primarcha lakosztályába. 

-x- 

Rientel egyszerű gyakorlóruhában ült az ágyán és éppen gondosan újra összeszerelte a bolterét, miután megtisztította, amikor két súlyos koppanás rázta meg a kabin ajtaját.  

- Igen?  

Az ajtó kicsapódott és szinte berontott rajta egy megtermett űrgárdista. Rövid fekete haja olyan hatást keltett mintha valaki szurkot öntött volna egy szénaboglyára, vastag ajkai közül kivillantak csálé, sárgás fogai, ferde, többszörösen törött orrát fintorogva húzta fel, mikor látta milyen nyugodtan ücsörög a priccsén a másik férfi. 

- Mi lesz már? Húzd le a segged a gyakorlóba, mit piszmogsz? 

- Egy óra múlvára beszéltük meg. 

- Faszomat! Mostanra beszéltük meg! 

Rientel felállt, fél fejjel alacsonyabb volt a rárontó Wecknél, de könnyed mozdulattal karon ragadta és kiperdítette az ajtón. 

- Egy. Óra. Múlva - tagolta, majd rácsapta az ajtót döbbenten tátogó testvérére.  

Az előzőeknél jóval hangosabb csapás rengette meg az ajtót.  

- Nyisd ki azonnal te kis átokfajzat - üvöltötte Weck. 

- Dolgom van tesó - felelte nyugodtan és visszaült az ágyra.  

Fivére ütött még egyet az ajtóra, aztán döngő, hallhatóan sértett léptekkel elvonult. 

Weck és ő féltestvérek voltak. Egyszerre sorozták be őket másik két fivérükkel, de csak ők élték túl a kiképzést. Mind a négyen más anyától származtak, de az apjuk vére összekötötte őket. Eleinte ugyan nem volt túl szoros a kapcsolatuk, de a közös élmények, a fájdalom és csatatestvériség végül összehozta őket. Rientel számára Weck volt az egyetlen olyan személy, aki iránt érzett valamit, amit talán szeretetként is lehetett azonosítani. Afféle feltétlen ragaszkodás volt, a közös múltra való tekintettel. Meghalt volna a fivéréért és tudta, hogy Weck is gondolkodás nélkül adná a sajátját, ha róla lenne szó. Ez más légiós testvéreire nem állt. Nem gyűlölte őket, de nem is érzett igazán semmi... testvérieset irántuk. Együtt szolgálták a primarchát és a... Nos most már a Hadurat, nem a Birodalmat és a Császárt.  

Rientel tulajdonképpen élvezte ezt az újfajta rendszert. Sokkal többet engedtek meg nekik, amióta Hórusz alatt szolgáltak. Sokkal több élvezetes feladatot kapott, mint amilyen a múlt éjjeli is volt.  

Imádott vadászni. Érezni az áldozata félelmét, a vérének illatát, hallgatni a könyörgését, majd a fulladozó lélegzetvételeit, amik lassan elhalnak. Megborzongott már az emléktől is. Újabb vadászatot akart, alig várta már. 

De előbb az edzés Weckkel. Legszívesebben kihagyta volna, nem sok kedve volt hozzá. De már megígérte a mamlasz bátyjának és tudta, milyen sértődékeny. Már így is ki kell engesztelnie az előbbiért. Ha kihagyná a beígért csörtét, még a végén letépné a karját... vagy a fejét. Weck nagyon hirtelen haragú volt. Rientel tisztában volt vele, hogy a fivére személyisége az anyja keze nyomát viseli. Maga a primarcha ölte meg a nőt, azért, amit a gyerekeivel művelt. Weck soha nem bánta ezt, mély tisztelettel tekintett génapjára és a megmentőjét látta benne. Curze annak a megmentőnek a szerepét vette magára, amit a vér szerinti apjuk soha nem töltött be. Rientel a maga részéről inkább érezte elrablásnak a saját besorozását, mint megmentésnek, de nem panaszkodott miatta. Jó élete lett. Kifejezetten jó élete. Viszont ezt az életet meg kell tartania valahogy, ez volt az igazi oka annak, hogy egyedül akart maradni.  

Előhalászott egy adattáblát a szekrényéből, majd kivett egy lemezt a párnája alól és becsúsztatta a gép oldalán lévő nyílásba.  

A képernyőn megjelentek a primarchának megszerzett adatok. Senkinek nem árulta el, hogy két példányt készített.  

Nem volt benne Curze belső körében, de mindenképp tudni akarta mire számítsanak. Persze kapnak majd tájékoztatást a csata előtt, de Rientel jobb szeretett előre tervezni. Így könnyebb volt életben maradni és életben tartani a testvérét is. Tisztában volt a saját elmebetegnek minősíthető személyiségével. Ha elveszítené a bátyját valószínűleg visszafordíthatatlanul megőrülne.  
Ezt a lehető legtovább szerette volna elkerülni. Ha ennek az az ára, hogy néha a primarcha háta mögött tesz dolgokat... Ám legyen. Ha valaha megbünteti miatta, Rientel lelkiismerete tiszta lesz. 

-x- 

Szédelegve tápászkodott fel a földről és kiköpte a szájában összegyűlt vért, majd újra a földön kötött ki, amikor kényszerűségből elvetődött a következő támadás elől. 

Weck dühösebb volt, mint gondolta és mostanában, ha Weck dühös volt sokkalta erősebbnek és gyorsabbnak tűnt, mint alapvetően. Pedig az alapvető ereje is félelmetes volt, még astartes szinten is. 

Rientel mindig is gyorsabb volt nála és ezt ki is használta a párbajaiknál. Most olyan lassúnak érezte magát Weckhez képest, mintha Khârnnal harcolna, a Világfalók első kapitányával vagy Luciussal a Császár gyermekeitől. Kibaszott lassúnak.  

- Weck - kiáltotta, hogy elterelje fivére figyelmét, a feje szétveréséről.  

Weck nem foglalkozott vele és mellbe vágta. Levegő után kapkodva terült el, de egy félfordulattal már újra talpon volt és tovább gurult a következő csapás elől. Teljes mértékben védekezésre kényszerült. 

 Félmeztelenül harcoltak, puszta kézzel, Weck ragaszkodott hozzá. Reintel gyűlölt páncél nélkül, fegyver nélkül, védelem nélkül harcolni. De belátta, hogy ennek a gyakorlatnak is van haszna, logikus volt beiktatni efféle brutális edzéseket is, minden eshetőségre fel kell készülniük. 

Csupán azzal nem számolt, hogy a bátyját megszállta valami démon.  

Aztán egy pillanatra lemerevedett. Ellopni ugyan nem tudta Erebustól azokat a könyveket, de mindent lejegyzetelt, amire emlékezett. A hipertérről, a káoszról, a négy istenről és a démonaikról.  

Hórusz a Hadúr. És ezeknek a Káosz Isteneknek... Istenek, még mindig nehéz volt elhinni... A Császár tényleg hazudott? Istenek... 

Össze kellett szednie magát. Gondolkozz. Wecket megszállhatta valami? 

A gondolkodásért fizetnie kellett. Weck elkapta, hátra csavarta a jobb karját és rá ült, majd a lábaival leszorította az övéit. Mindig is sokkal nehezebb volt, mint Rientel, a fiatalabb astartes alig bírt megmozdulni.  

- Oké - nyögte ki. - Nyertél... 

Ekkor Weck az álla alá nyúlt a szabad kezével és szorosan megmarkolta az öccse csupasz, védtelen torkát.  Rientel odakapott a szabad kezével, de mintha egy acélsodronyt próbált volna levakarni a nyakáról, Weck ujjai meg se mozdultak.  

Olyan erővel szorította, hogy Rientel attól tartott eltörik a légcsöve. Képtelen volt hangot kiadni, még hörögni se. Némán tátogott. Csupán egy fojtott nyikkanás hagyta el az ajkait.  

- Weck - lehette majdnem teljesen hangtalanul, kapott rá választ csak nem olyat, amit remélt. A jobb válla kiugrott a helyéről, a csuklója hátborzongató reccsenéssel eltört, ívben hajlott hátra a gerince, ahogy próbálta csökkenteni a nyakára nehezedő nyomást. Üvölteni akart a fájdalomtól, de csupán alig hallható nyüszítésre volt képes.  

Weck megöli?  

Döbbenten kerekedtek ki a szemei, kezdte érezni, hogy a szervezete követelné az oxigént, amit képtelen volt magához venni. Egy astartes sokkal tovább bírja levegő nélkül, mint egy ember, de ők is képesek megfulladni.  

- Weck? - nyöszörgött.  

Aztán a fivére hirtelen eleresztette, legördült róla és egy rúgással a hátára fordította. 

Rientel tehetetlenül köhögve, törött csulóját markolva feküdt a földön. Fekete, izzadt haja szétterült a feje körül.  

- Szánalmas vagy öcsém - morogta Weck, a szeme véreres volt, az arca vörös. Olyan volt, mint aki valami iszonyatos haragot igyekszik magába folytani. Rientel megborzongott. A tekintete alapján... A bátyja tényleg majdnem végzett vele.  

Megszállta valami. Erebeus idehozott valami borzalmat a hajóra és valami megszállta a bátyját. Mert magától nem tenne ilyet. Egymással... Bárki mással... De a köztük lévő kötelék fontosabb, mint ami a primarchához köti. Rietel részéről legalábbis évtizedek óta ez volt a helyzet és az előző pillanatig azt hitte Weck is ugyanígy van vele. 

Düh kezdett éledezni benne. Puszta kézzel akarta megfojtani az Igehirdetőt. Ez csak az ő hibája lehet.  

Feltápászkodott. Weck elfordult, de nem indult el. Látszott, hogy vívódik.  

- Hát valóban az voltam - felelte.  

- Legközelebb jobb leszel! - követelés volt. Afféle, "ha el is borul az agyam ne merészeld hagyni, hogy megöljelek" figyelmeztetés. Rientelnek ennyi elég is volt. Weck küzdött azzal a valamivel. Tehát van esélyük. 

Semmi baj. Meg fogja oldani. Megbeszéli Weckkel, meg fogják oldani ezt is. Megmenti a bátyját, ahogy már oly sokszor tette. És ha ehhez árulónak kell lennie az árulókon belül, hát nem érdekli.  

Mindenki mehet a büdös pokolba. Egy kibaszott démon se fogja elvenni tőle a fivérét vagy rávenni, hogy megölje őt. Erre itt és most megesküszik!